Egy hónap telt el a szomorú kezdet óta, amikor az esztergályos mester felemésztette a vázanyagot. Nem maradt másom, csak a tervek. Miközben hajkurásztam a szükséges csöveket, életet leheltem a régi masinába, a Magnumba. Aztán lett cső is, a TomFerr-től vettem egy-egy szál 50x1-es és 45x1.5-es húzott acélcsövet. És már következett is a következő kálvária: bemaratni a homlokcsőnek a 37-es furatot 80 fokban. Katasztrófa. Amit az esztergályosok műveltek, ahogy hozzáálltak: katasztrófa (itt persze tisztelet a kivételnek, akivel sajnos nem találkoztam). Hosszas keresgélés után eljutottam egy kutatási intézmény lézertechnológiai osztályára, az első helyre, ahol az emberek figyelmesen meghallgatták a kérésemet, elgondolkodtak rajta és próbáltak rá megoldást találni. Nem volt könnyű, de ma délelőttre meglett a gyömölcse:
Nagyon köszönöm a segítséget, Karcsi!
Utolsó kommentek