Szombaton rendezték az idei Tour de Pelsot. A tavalyi évhez hasonlóan szerencsére idén is sikerült időben előneveztem a Balaton Maratonra, rajthoz állni és letekerni a 204km-es távot a Balaton körül. Aznapi össz futás(gurulás)teljesítményem végül 254km lett, ugyanis a rajthoz Balatonszárszóról kerekeztem, a verseny után pedig vissza. Ez a verseny előtti "melegítésnek pont jó lesz" karikázás Benji ötlete volt - ugyanis idén ő volt a másik házirekuval (vagy hogy is mondják, "ipari hulladékkal") tekerő rajtam kívül.

A készülésről nem sokat tudok mesélni: ez a 254km épp másfélszeresére növelte az idei letekert kilométereimet, vagyis a Pelso előtt nem sokkal több, mint 550km-t sikerült tekernem. Ebből a ceredi túra 280km, a maradékból kb. 100km-t tekertem városban. Ami ezen felül marad, az kb. 3-4 János-hegy kör, igazából ezt foghatjuk fel célirányos készülésnek. A János-hegyre tekerésnek amúgy két fő praktikuma van: egyrészt megjárható szűk másfél óra alatt, másrészt pedig a tavalyi év legkellemetlenebb tapasztalataira reagál - a Pelso emelkedői alatt sunyin beálló combgörcsre. Ennyi készüléssel természetesen nem lettem mászóbajnok, de talán kevésbé értek meglepetés-szerűen a dombocskák mint tavaly - jobban sikerült is megúsznom a görcsöket.

Szóval 9 óra körül rajthoz álltunk Siófokon Benjivel. Sajnos - a tavalyi évhez hasonlóan - a versenykiírás szerint kénytelelenek voltunk az utolsó depóból, vagyis a mezőny legvégéről rajtolni, úgyhogy az első teendőnk a sík szakaszon (vagyis a balatonföldvári emelkedőig) egy normális pozíciót, vagyis jó tempójú országútis bolyt találni, így erre a 15km-es szakaszra a 40-43km/h körüli tempót találtuk közös kompromisszumnak - Benji bírt volna többet is. Balatonföldváron aztán az emelkedőn elszakadtunk egymástól, Benji elhúzott, én pedig elkezdtem barátkozni az oszágútis kollegákkal. Utóbb derült csak ki, hogy Benji előnye Fonyódnál (40km) csak egy jó tucat másodperc lehetett: ő még épp átcsúszott a vasúti sorompó alatt, ami engem megfogott pár percre. Sebaj, úgysem terveztem megállni az első frissítőpontnál, úgyhogy a zöld (vagyis fehér) jelzésre suhantam tovább a Balaton nyugati csücske felé. Balatonkeresztúrig (60km) egy nagyobb bolyban, többnyire szélárnyékban, kevesebbet pedig az élén tudtam haladni, a tó végi emelkedő (országútisokhoz képest) komótos leküzdése utánpedig a csapat kergetésével folytattam az utat. Ebben sokat segített a Balatonszentgyörgy előtti lejtő, így a Keszthely előtti pihenőig (80km) sikerült sokakat visszaelőznöm. Meglepően sokan választották amúgy ennek az ominózus emelkedőnek a sunyi "abszolválását": Balatonberény felé meglógtak a disznók, és Keszthely előtt csatlakoztak vissza. Nem szép dolog, ejnye! Néhányukat visszatereltek a kitűzött útvonalra a szervezők, de a vastagabb arcbőrrel rendelkező kollegáknak sikerült meglógni és síkon tekerni ezt a szakaszt. Kedves egészségükre!...

Szóval a Keszthely előtti frissítőállomáson megálltam hőtővízfrissítésre és egy csokira (ilyen borzasztót talán még sosem ettem....), utána pedig nagy levelgővel nekiindultam az utálatos keszthelyi elkerülőnek, ami a következő 10km emelkedős útszakasz eleje. Az egész tókerülésből ezt a részt (Balatongyörökig, 90km) kedvelem legkevésbé. Az enyhén emelkedő szakaszokon még tudtam tartani a tempót az outisokkal, de az első meredekebb résznél úgy lemaradtan, hogy nem tudtam már utolérni a bolyt, úgyhogy egészen a badacsonyi részekig (105km) egymagamban karikáztam. "Egyébként az volt a tapasztalatom, hogy az országútisok az emelkedőkön állva otthagytak, a lejtőkön meg én őket. Sajnos ha hosszabb volt az emelkedő, és ott nyagyon meglépett a boly, már nem volt esélyem a lejtőn utolérni őket, hiába voltam ott gyorsabb. Ezért sajnos elég sokat kellett egyedül mennem." - írja Benji is.

Badacsonynál végre utolért egy kisebb csapat akikhez be tudtam szegődni, többnyire velük együtt tudtam menni egészen Akaliig (135km). Várjunk csak, és mi van a révfülöpi frissítőállomással? Na ezt kérdeztem én is, amikor a Balatonrendes és Révfülöp közötti emelkedőn kezdtem megint érezni, hogy környékezi a görcs mindkét combomat. "Sebaj, a domb túloldalán úgyis ott a frissítőállomás" - gondoltam, de ott bizony nem volt semmi. Úgyhogy megpróbáltam kipörgetni, kiütögetni a görcseimet, ez szerencsére Révfülöp végére sikerült is. Füredre (150km) viszont elfogyott az összes folyadékom, úgyhogy megörültem a váratlan frissítőállomásnak. Benji épp kihajtott amikor én beérkeztem, megörültünk egymásnak :) 10 percet tölthettem el itt, majd megkezdtem az utolsó szakaszt, ami igazán eseménydús volt.

A "mindigpiros" füredi lámpánál összeállt egy kis csapat, pár percet tudtunk beszélgetni a zöldig. Általánosan elmondható egyébként, hogy nagyon sokan interkcióba léptek velem a fekvő miatt, kedvesen érdeklődtek, dícsérték a járgyánt - az emelkedőkön pedig bíztattak... Füredről kigurulva - ismét - gyönyörű kilátást élvezhettünk, itt az utat is jó előre belátni. Fel is tűnt valami fura a Csopak előtti emelkedőn: egy fekvőbringa, gondoltam Benjit látom (ha őt megfogja mindkét füredi lámpa, ez még reális is lehetett volna). Közelebb érve feltűnt, hogy a fekvő mögött van még valami fura, olyan volt, mintha utánfutót húzott volna. Csak Csopakról kiérve tudtam értelmezni a látottakat: nem utánfutó az, hanem egy másik fekvőbringa, méghozzá egy trike, aki épp fölfelé menetben előz egy országútist, ejha! Alsóörs után értem utol a fekvős kollegákat, egy gyors üdvözlés után robogtam is tovább, fel az Almádi előtti dombra, be Almádiba aztá tuvább Fűzfőre - sajnos többnyire egyedül, a folyamatos föl-le terep nem alkalmas országútisokkal közös tekerésre, mert ahogy már korábban is írtam fölfele lehagynak, lefele pedig én húzok el és csak a szerencsén múlik, hogy a köztes vízszintes(ebb) szakaszokra épp összehoz-e valakivel a sors.

A sors, aki Fűzfőnél (165km) elém küldött egy csillivilli fehér (amúgy szép) outival tekerő kicsit idegbajos srácot. Állandóan hátranézegetett fölöttem, közben óriási, hirtelen kacsázó mozdulatokkal kerülgette a (vélt és valós) aknafedeleket, néha olyan lendülettel érve vissza az egyenesbe, hogy sodródott kicsit a padka menti kavicson és meg is koccolta a járdaszegélyt... Tisztes távolból (és ekkorra már jó fáradtan) ez persze  majdhogynem inkább szórakoztató mint idegesítő. Pár kilométer után azért meguntam és becsatlakoztam egy hátulról tempósan érkező bolyba, akikkel 35-40 közötti tempóban suhantunk Akarattya (175km) felé. Nagyon élveztem, már a teljes táv vége felé közeledünk, és végre megint lehet tempósan zúzni! Kenese és Akarattya között viszont nagyon furcsak dolog történt, pedig ettem/ittam előtte végig rendesen: egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy elhagyott minden erőm és jön a hányinger. Ráadásul jött a Pelso legkellemetlenebb emelkedője is... Ájulást és hányást elkerülendő gyorsan kihátráltam a csoportból, visszavettem 20-ra a tempót, és az akarattyai emelkedő megmászása közben próbáltam regenerálódni... Ahhoz képest, hogy milyen nyúzottnak éreztem magam, ez egészen jól sikerült. Aztán épp, amikor kezdtem volna mély melankóliába süppedni, felrázott, hogy utolértek a korábban megelőzött ismeretlen fekvősök, a trájkossal (egy gyönyörű, milla fölotti Ice Vortex-szel) az élen. Az M7 felüljárónál (180km) pár száz méter erejéig tudtam hozzájuk csatlakozni, öröm volt a száguldó trike mögött kerekezni! A maradék távot a célig (204km) viszont már egyedül tettem meg, a célba végül Benji után kb. 15 perccel sikerült befutnom.

Utána már csak egy feladat maradt hátra: tavaly ódákat zengtek a masszázsról. Úgyhogy kipróbáltam. Mostantól én is zengek és zsongok, állati jól dögönyöztek a csajok (lásd alant a kényeztetőimet), úgyhogy a továbbiakban mindenkit lebeszélnék a masszíroztatásról, már csak azért is, hogy legközelebb hamarabb sorra kerüljek ;)

Az élmények után pedig egy kis statisztika: maximális sebességem 56km/h, a teljes 204km-es távot bruttó 6:55 alatt tettem meg, amiből pontosan 20 percet álltam és 6:35-öt tekertem, ez a tekerésre kerek 31km/h átlagot jelent. Maximális pulzusom 182, a pulzusom átlaga a teljes távra pedig 153. Mindez jelentős javulás a tavalyi Pelsohoz képest, ahol tekerés 41 perccel tovább, vagyis 7 óra 16 percig tartott, pihenéssel a görcsök miatt pedig jóval, az ideinél 55 perccel többet, összesen egy és negyed órát töltöttem, így a bruttó menetidőm akkor 8:33 lett.

Így a legvégre érve pedig néhány általános tapasztalat:

• emelkedőkön esélyem sincs. Nagyon sokat kellene gyúrni/edzeni és a biciklin könnyíteni, ahhoz, hogy akár a lassabb országútisokkal is tartani tudjam a lépést föltelé
• idén a mezőnyben az elejéhez közelebb, valószínűleg gyakorlottabb biciklisták között tekertem. Ezért vagy sem, minden esetre sokkal pozitívabb hangulatot, jobb együttműködést, egymás segítését (kátyúk és fékezések jelzése) tapasztaltam
• ebben a pozitív hangulatban sokkal több bringással váltottam néhány szót vagy beszélgettem akár több mondatot menet közben
• viszont sajnos sok biciklista a normálisan, szabályosan, ráadásul előzékenyen közlekedő autósokkal szemben nagyon és indokolatlanul agresszíven viselkedik, csúnyán beszól :(
• a lányok (nem csak szebb, de) jobb szélárnyékot nyújtanak, mint a magas, hosszúlábú bringások
• és mindenek fölött jó lenne több fekvőst összetrombitálni a Pelsora, hogy összejöhessen egy rekus boly, amiben akár teljes távon keresztül egymást támogatva célba tudunk érni

A képtárban megnézhetitek az idei Pelsoval kapcsolatos képeimet, itt a hivatalos eredményeket, az ambringa oldalán pedig  elolvashatjátok miként látja az idei Balaton Maratont Murla.